„Nem középiskolás fokon tanítani”

- avagy két hetes utazásom a digitális oktatás világában

Lassan két hete online oktatás van hazánkban, sőt ha a felsőoktatási intézményeket is belevesszük ebbe, akkor már három hete bedobtak minket az otthonoktatás mélyvizébe. Óriási váltás ez mind a pedagógusok, a diákok és a szülők számára is. Nagyon nagy elismerés illet most minden szereplőt, mert meglepően gyorsan és rugalmasan reagált erre szinte mindenki. A rövid idő ellenére viszonylag sok tapasztalat is gyűlt össze az online oktatással kapcsolatban. Ezeket a tapasztalatokat szeretném most a saját szemszögömből, mint tanár, két általános iskolás gyermek anyukája és segítő szakember megosztani. Nem célom a teljesség és az sem, hogy bárkinek megmondjam, hogy mit tegyen. Tanulni viszont mindig mindenből lehet. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy érdemes lehet összeszedni az elmúlt hetekben megélt tapasztalataimat. Következzen néhány ötlet és ajánlás most, amit én hasznosnak találtam:

Kommunikáció, kommunikáció és kommunikáció! Azt látom, hogy nem lehet eleget kommunikálni a diákokkal, igazából bármilyen formájú közvetlen kommunikáció a diákok felé óriási jelentőségű és a gyerekek várják is nagyon. Ez lehet levél, lehet hangfelvétel nyilván a legjobb az online óra, de amit mindenképp szem előtt kell tartanunk, hogy szüksége van gyerekeknek a közvetlen kapcsolatra a tanáraikkal. Bármilyen szokatlan is számunkra, de igenis vágynak arra a diákok, hogy a tanáraikat és egymást is, láthassák és hallhassák.

Legyél online! Az online óra megtartását nem lehet megspórolni (minimum egyet érdemes megtartani minden héten), ugyanis óriási szükség van a kölcsönös és gyors kommunikációra a diákokkal. Egy feladatlista sohasem fogja pótolni azt, amikor valaki élőben elmagyarázza nekik az anyagot úgy, hogy azt tényleg meg is értsék. Az online oktatás során tudom leginkább érzékelni azt, ha valamit nem értettek meg a diákok, és ők is bátrabban fognak tőlem kérdezni, mint e-mailen vagy más csatornákon keresztül. Nem kell félni, a gyerekek nagyon megértőek és sokat tudnak a technikai dolgokban is segíteni, ha kell.

A kevesebb néha több. Egy általános vagy középiskolás gyerek egészen egyszerűen nem tud mit kezdeni egy 10-20 oldalas feladatlistával. Ezen kívül a diákoknak szükségük lenne arra is, hogy feladatokra bontva, egyértelműen és strukturáltan lássák, hogy mit kell csinálniuk az adott napon vagy héten. Erre azért is lenne nagy szükség, hogy ne rémissze meg őket ez a borzasztó nagy feladat dömping. Egy hosszú feladatlistát még felnőttként is sokszor nehéz értelmeznünk, ne várjunk hát a diákoktól lehetetlent. Lehet, hogy kevesebb feladat is elég lenne most, tegyük inkább a kommunikációra a hangsúlyt.

Rend(szer) a lelke mindennek. Az teljesen egyértelművé vált már az első két hét után is, hogy mindez nem megvalósítható egy iskola által működtetett rendszer nélkül. Nem lehet elvárni a tanároktól, hogy 100, 200, netán 300 e-mailt kezeljenek naponta és ezentúl még azt is nyilvántartsák, hogy ki, mit küldött nekik vissza, és azt hogyan értékelték. A diákoktól ugyanezt még kevésbé lehet elvárni. Rendszertámogatás nélkül ez egy idő után teljesen követhetetlenné válik, és rengeteg többletmunkát okoz mindkét oldalon.  Minden iskolában szükség lenne egy olyan, az iskola által egységesen használt támogató rendszerre, amiben a tanárok ki tudják adni a feladatokat, be tudják azokat gyűjteni és értékelni is tudják azokat. Tudom, hogy sok iskola keresi még erre a jó megoldást és nincs is ezzel semmi baj, ha meg van a szándék erre. Az én általános iskolás gyermekem például szívesen használja a GoogleClassroomot, mert az telefonon is könnyen kezelhető. Sok iskola váltott most MS Teams-re, amin keresztül szintén strukturáltan ki lehet adni a feladatokat, dokumentumok lehet megosztani és van lehetőség online óra tartása is. A felsőoktatásban pedig már eddig is jól vagy rosszul, de használták a Moodle-t erre. Biztos, hogy bőven van sok más jól használható applikáció is, a hangsúly itt a rendszeren van. Az e-napló, email stb. használata hosszú távon ugyanerre a célra eléggé kétséges hatékonyságú.

A szülő sajnos nem fog tudni segíteni (sokat). Bármilyen fájdalmasan is hangzik, de el kell fogadnunk azt, hogy a szülő legtöbbször nem fog tudni segíteni abban, hogy elmagyarázza, leellenőrizze, le- és feltöltse a feladatokat. A szülő, ha otthon is tartózkodik, ugyanúgy dolgozik, mint mi és nagy valószínűséggel minimális kapacitása van most arra, hogy hosszabb időn át segítsen a gyerekének. Úgy kell tehát készülnünk és úgy kell elkészítenünk a feladatokat – igen, még az általános iskola első osztályos tanulójának is – hogy a gyerekek nagy részben egyedül is meg tudják azokat oldani.

Adj minél több visszajelzést a diákoknak! Egyrészt ez is a kommunikáció egyik formája, másrészt, ha elkészítettük a feladatokat bármennyire is jól esne, mégsem dőlhetünk hátra fotelben úgy, mint aki jól végezte dolgát. „De a hétvégén majd kiküldöm nekik a megoldó kulcsot” A megoldó kulcsok kiküldése a gyerekeknek, valljuk be őszintén, bár rendkívül kényelmes, a hatékonysága viszont igen csekély. A gyerekek, ha már megcsinálták a feladatot, nem szívesen ellenőrzik le, amit csináltak, esetleg rápillantanak, de ennél többet nem tesznek majd vele. Azt se felejtsük el, hogyha mindig csak megoldó kulcsot küldünk a diákoknak, akkor egy idő után le fognak szokni arról, hogy megcsinálják a feladatokat, hiszen sokkal egyszerűbb nekik az, ha megnézik a megoldást. Nem utolsósorban pedig, honnan fogjuk tudni, hogy hol tartanak a gyerekek a tananyag elsajátításában, ha nem kérünk tőlük vissza semmilyen feladatot? Inkább adj személyes visszajelzést, amennyit csak lehet, mert a jó szóra nagy szükség van ebben az időben.

Kérj bátran segítséget és fogadd el, ha felajánlják! Sok szülő már régóta az online térben él is dolgozik, mindennapos számára a home office, a videókonferencia, stb. Sokan dolgoznak közülük számítástechnikai területen és van már tapasztalatuk abban, hogy hogyan kell egy ilyen rendszert működtetni és felépíteni. Érdemes meghallgatni őket, még akkor is, ha jelenleg nem megvalósítható az iskolában a felvetésük. Az irány, amit mutatnak, viszont nagy valószínűséggel jó és hosszútávon segíthet nekünk. A szülők a partnereink és most sokat tehetünk azért, hogy erősítsük a felénk való bizalmukat.

A másik is ember.  Bizony, bizony, a diák, a szülő és a tanár is. Most kicsit gondoljunk bele mindegyikük helyzetébe. Kezdjük a diákokkal: sok diák egyedül van otthon, a nagyobbak szinte biztosan. Ha a szülő nem otthonról dolgozik, akkor a gyerek egész nap egyedül van a maga frusztrációjával, bizonytalanságával és félelmeivel. Minket is nap, mint nap bombáznak sokkoló és rémisztő hírekkel, vajon hogyan dolgozza fel ezt egy tinédzser, vagy egy egyetemista, vagy egy olyan külföldi diák, aki itt maradt vagy éppen itt ragadt Magyarországon, távol a családjától? Vajon mennyi félelmet élhetnek át most a legkisebbek? Biztos, hogy a legnagyobb szüksége a diákoknak most arra van, hogy feladatokkal árasszuk el őket? Talán a legnagyobb szükségük most a diákoknak a megnyugtató emberi szóra van. Aztán ott vannak a szülők, akik közül sokan most veszítik el az állásukat, vagy éppen szembesülnek azzal, hogy hónapokra elveszítették a bevételüket, mert pld. az idegenforgalomban, vagy fodrászként, kozmetikusként, edzőként dolgoznak. Nagy valószínűséggel van a környezetükben idős szülő is, közel a 70-80-hoz, akire most gondot kell viselniük, és akiért folyamatosan aggódnak. Naponta kellene főzni és friss ennivalót tenni az asztalra a családnak, és közben „mindenki maradjon otthon”. Biztos, hogy nekünk is még újabb terheket kellene rájuk tennünk? A tanárok helyzetét pedig azt gondolom, hogy nem kell külön ecsetelnem. Derült égből villámcsapásként ért minket, hogy egyik napról a másikra meg kell oldanunk az online oktatást. A szakma egy része hihetetlen kreatívan reagált, nagy lelkesedéssel és teljes energiával dolgozik ezen, de ez bizony rengeteg idő és nagyon-nagyon sok többletmunka. Aztán a tanárnak is van családja, ahol hasonló élethelyzetek lehetnek, mint a szülőknél. Sok tanártársamnak pedig teljesen új és bizonytalan egy ilyen helyzet, lelkesednének, de ugyanakkor tartanak is az új eszközöktől és túl gyorsnak élik meg ezt a változást. Közben ott vannak a különböző elvárások a vezetők, a szülők és a diákok részéről is. Nem csoda, ha egy idő után bárkinél, akár a diáknál, a szülőnél, vagy a tanárnál, előbb-utóbb elszakad a cérna és hevesen, vagy rosszul reagál valamire.

Most tanulunk, nem vizsgázunk. A változást általában a többség rosszul viseli, mert félünk tőle, bizonytalanná tesz minket, ezért inkább lassítani szeretnénk, vagy megállítani. Ha tanulásként fogjuk fel a mostani helyzetet, amiben hibázni is lehet, ahol nem kell mindent tökéletesen csinálni, akkor minden kicsit könnyebbé válik. Ne legyünk maximalisták se magunkkal, se a diákjainkkal, se a szülőkkel szemben. Sokkal fontosabb dolgokra kellene most jobban odafigyelnünk.

Talán most nem is az a legfontosabb, amivel ezt a cikket kezdtem, hanem valami más. Lehet, hogy most mindenkinek egy kicsit lazábban kellene venni ezt az egész „tanulósdit”? Olyan időket élünk, amikor igazából nem tudjuk azt, hogy mi vár ránk egy-két hét múlva, vagy akár már holnap. Ha Magyarországon is olyan ütemben nő a megbetegedések száma, mint Nyugat Európában, akkor pár hét múlva senkit sem fog érdekelni az, hogy milyen lesz a történelem jegye, vagy éppen mi a határidő egy anyag elküldésére. Most az emberi oldalon van a hangsúly, azon, hogy segítsünk egymásnak, ahogy tudunk. A gyerekek pedig ebből is rengeteget tanulnak, sőt azt hiszem, hogy sokkal többet is. Most taníthatjuk meg őket igazán az odafigyelésre, az alkalmazkodásra, a rugalmasságra, a szeretetre, a türelemre, a megértésre, a kitartásra és hosszan folytatható ez a sor. Azzal, amit teszünk, példát adunk pedagógusként és szülőként is. Ezt helyezzük a középpontba mindig.

idézet: József Attila: Születésnapomra

képek: Pexels

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .